Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Életünk egyik legjelentősebb és legfontosabb érzése a szeretet megtapasztalása. Ez mozgat, vezet, emel fel a magas egekig és taszít a pokol legmélyebb vermébe is… Általa vezérelve az akadályok csak mesebeli legendák és nincs, mire ne lennénk képesek érte. A legtöbb energia benne rejlik, s a szeretetlenség elveheti minden erőnket, mert ez az, ami táplál, s belőle születik az élet is, a szeretet maga az éltető erő, de csak ha helyesen érezzük és el tudunk szakadni, az általában félreértelmezett fogalmától, ami valójában csak kötődés, ragaszkodás és önzés, semmi más…
Így van ez, még ha nehéz is szembesítenünk magunkat vele, legtöbbször az érzés mögé hamis tartalmak költöznek, és ragyogó tisztaságát bepiszkolják az egó önző akaratai. Helyesen megélni nem könnyű, meg kell érjen az elme arra, hogy valóban átélhesse, és tanulnia kell, mert ebben a világban és korban eltorzult azonosságát éljük meg és tapasztaljuk magunk körül.
Mentesen mindentől túllépve önmagunkon lehetséges, hogy a valódi szeretet válhasson megélhetővé és sokszor az egész másmilyen, mint amilyennek megtanultuk ismerni…
Törékeny és illékony, s ha hagyjuk, hogy az akarat által megfertőzve fekélyes, fájdalmas sebbé váljon, már el is veszítettük…mert ezzé csak a hamis képzet teszi, s nem valódisága.
Azt gondolom énünk, amit a lelki fejlődés útján igyekszünk, ha nem is felszámolni, de magunk mögött hagyni, oly módon, hogy befogva helyes irányba tereljük, a szeretetben oldódhat csak fel igazán.
Ha megvizsgáljuk miért is szeretünk másokat? Az indokok ilyenek: boldoggá tesz…mert ő is szeret…mert a kedvemben jár…mert gondoskodik rólam…mert rám figyel…mert fontos vagyok neki... és mondjuk, hogy szeretem, mert hozzám illik, olyan mint én…számíthatok rá, ha szükségem van a segítségre….
És ha mindezt valóban megvizsgáljuk, hol is van ebből a másik ember? Mi az, ami ebből róla szól és nem magunkról…látni kell, hogy mindez csak önös érdek, önzés és távolról sem szeretet. Mert mi történik, ha a másiknak nincs kedve a kedvünket keresni egy percig, vagy nincs lehetősége, hogy gondunkat viselje, esetleg az idő során új tulajdonságok bontakoznak ki benne és már nem szakasztott másunk, vagy nem tudja megoldani problémánkat?
Már el is lobbant a szeretetünk lángja, és a boldogító érzés szenvedéssel teli pokollá alakul át, csak mert nem az elvárásunknak megfelelő szolgáltatást kaptunk, úgy ahogy mi azt elképzeltük és nem szolgálja többé az én akaratát, kielégítve azt és megfelelve elvárásainak nem táplálja saját gyönyörűségében való fürdőzését.
De szeretünk azért is, mert szüksége van ránk a másiknak, mert nagyszerűnek lát…felnéz ránk és ha mi nem lennénk mi is lenne vele…
És ekkor megint csak nyakon csípjük az egót, ami erőt kap azáltal, hogy felette áll másvalakinek. Sokszor azért szeretünk, mert önmagukat látjuk a másikban és ez igazolásként szolgál afelől, hogy milyen csodás emberek is vagyunk, és ő is ilyen. Pedig csak magunkat szeretjük benne.
De nem csak az önzés és egoizmus az, ami elválaszt a valódi szeretettől, hanem a ragaszkodás is. A szeretett lény hiánya, mikor nincs velünk bizonyára természetes, hiszen nem jó távol lenni két szívnek egymástól, amik mint az iránytűk mindenhonnan egymás felé mutatnak és húznak… De nem kutatom most a szerelem titokzatosan szövevényes ösvényeit, melyeken nem uralkodik talán sem törvény, sem rend, bár benne is van helyes és helytelen megélés, de csak később essék szó róla.
A ragaszkodás megint csak saját magunkról szól. Arról hogy az akarat diktálta követelés beteljesüljön, különben nincs boldogság. Akkor jó, és szép a világ (és itt most világ alatt értsük az éppen megtapasztalt környezetet és közeget), ha ott van akit szeretnénk, akkor és úgy, ahogy nekünk jó, ahogy mi akarjuk megélni, érezni és megtapasztalni. Saját valóságunkba akarjuk illeszteni, és olyan módon formába rendezni, ahogy az általunk megvalósítani kívánt kép azt megköveteli. És mivel illúziónkat realizálni a pontosan elképzelt módon nem lehetséges, szeretetünk ismét fájdalmas sebbé aljasul és a tiszta fény az önzés, és akarás bűzös mocsarába fullad. A ragaszkodás minden formája szenvedést okoz, de a legkínzóbb a torz szeretet által ébredő, mely szétrágja a lelket, értelmetlenül, ráadásul, ha belegondolunk, egy percig sem szól a másikról. Az egó, megint csak követel, saját tisztátalan céljait óhajtja megvalósulni, és ha ez elmarad, talajt talált magának, melyben önsajnálata csíráját nevelgetheti, miután elsiratta ki nem elégített akaratát, mely nem más mint, hogy magához láncoljon valamit, ami hamis boldogsággal tölti el.
És egyben függőséget is jelent, amely mindkét szenvedőjét megfosztja vele született szabadságától. Ezért is veszélyes, mikor olyan emberek kapaszkodnak egymásba, akik nem erősek egyedül megállni és csak ketten érzik egésznek magukat. Mankóként használva valakit, aki csak a biztonság hamis eszményét ölti magára, mindkét fél súlyos önámítása. Gyengeségük búj meg a szeretet álarca mögött. És így tesz még valami… a rejtett hajlamaink között meghúzódó sötét erő, amit a szeretet természetes velejárójának hiszünk, pedig semmiképp sem lehet az. Kisajátítás és féltékenység, birtoklás és magunknak akarás. De észre kell venni, hogy ezt az érzést sem a szeretet élteti, csak a félelem, hogy elveszi a világ, ami boldogít és a bizalom nélkülözése, nemcsak az önmagunkba vetett hit hiánya, hanem része a hamis én ördögi játékának. A játéknak, ami mindent birtokolni akar, elfeledve az igazságát annak, hogy nincs semmi a tapasztalati világban, ami miénk lenne, hogyan is lehetne, ha még amivel magunkat azonosnak érezzük, a test is csak átmeneti forma, amivel megnyilvánulhatunk az anyagban. Mi mégis tudni akarjuk, hogy csak a miénk, és bár valami nagyszerűt találtunk, jaj észre ne vegye más, mert akkor nem lesz már a sajátunk. A szeretetnek ennek a formája csökevényes és beteg megnyilvánulás, teljesen egyoldalú, csak az ezt megélőről szól és nincs tekintettel valójában másra. És ezen is túl, a legnagyobb baj az, hogy mindez csak szenvedés. Folyton csak félelem fertőzi a lelket és betegíti a tiszta tudatot, elvágva ezzel annak a lehetőségétől, hogy valóban megtisztuljon az igaz szeretet tiszta fényességében.
A szeretet nem önző, nem fertőzött az akarat kórjai által, nem érdek vezérelt és nem is függő ragaszkodás, és nem magunknak zengett himnusz.
 
De hát mi akkor a szeretet és hogyan megélhető?
 
Ahogy a tudatban, mentesítve azt minden kártékony felvett, belénk nevelt és pillanatnyi benyomások által rögzült negatív meggyőződésektől felragyog a valódi Önvaló fénye, úgy ébred fel a Szeretet a szívben, mert az Önvaló szemlélődő tudatossága belé költözik. Talán Isten iránti érzet feltétlen szeretetünk és a szerelem mély megélése az, ami a legközelebb visz ennek megtapasztalásához. Mert csak ez a látszólag kettő, de valójában egy érzés hordozza magában a teljes önátadást, amelyben feloldódik, eltűnik a te és én különbsége. Az egó önző tüze kialszik Mikor teljesen átadjuk önmagunkat Istennek, vagy egy személynek, és többé már nem fontosak saját önös céljainkat és vágyainkat kielégíteni csak a másért-valóság fénye itatja át egész szellemünket, az valódi Szeretet.
Ekkor az élet, mely eddig csak saját önzőségünk kielégítése és vágyaink kergetése, szolgálattá magasztosul.
 
A tiszta szerelem valójában az isteni szeretet megnyilvánulása a reálisnak hitt világban vagy valóságban. Mikor nem kedvező tulajdonságokat, hanem valami szavak által meg nem fogható és ki nem fejezhető, mindenekfelett álló erő húz valakihez, aki társul rendeltetett arra az időre, míg az anyagba zárva töltjük idejét a felszabadulás tanulásának. A magány és az egyedüllét nem vezethet el a célhoz, mert szükséges megosztani magunkat és megosztani mindazt a fényt, ami támad bennünk mikor már túlnőtt a csend is. A szerelem egység. Férfi és nő alkotta elválaszthatatlan szövetség. Két aspektusa az energiának, melyből felépül maga a világegyetem is. Shíva és Shakti egysége és egybeolvadása, nem létezhetnek külön-külön a polaritás világában, a két erő együtt képes csak a teremtésre. S csak ebből az egységből nőhet ki az a szeretet, amit aztán mások felé közvetíthetünk tovább. Ez a tapasztalás túlmutat a személyiség kicsinyes formáján.
 
Valóban tiszta szeretet akkor érezhetünk, ha már magunkat is tudjuk szeretni és elfogadni, mert így maradhat mentes a másik az általunk rávetített tulajdonságainktól, hogy valóban Őt lássuk. A szerelmet akkor írhatjuk le nagybetűvel, ha nem az önös érdek bármely korábban említett formája, hanem az elfogadás, az elengedés és a megengedés jellemzi. Elengedése minden általunk támasztott elvárásnak, melynek megfeleltetni akarjuk a másikat, és megengedése annak, hogy Önmagát megélje, és ezt el is kell fogadni, mert ekkor a másik ember abban a fényben ragyoghat, ami sajátja és, amely szabaddá teszi. De ez csak akkor megélhető, ha magunkat képesek vagyunk megtisztítani, és elmúlik belőlünk minden félelem és nem a másik embertől várunk boldogságot, hanem önmagunk felismerésétől és átélésétől is miénk a boldogság. A szerelem nem két fél egysége, hanem két egész ember szövetsége és törekvése önmaguk és a világ tökéletesítésére… Közös út, mely egy felé vezet. És nem az tesz boldoggá, amit kaphatunk, hanem amit adhatunk a másik embernek és mindaz, amit megoszthatunk vele, mert vágyunk túlnő az önérdeken. Nem azért segítünk már, hogy felé emelkedjünk és nem azért szeretünk, mert kényelmessé teszi a másik ember az életet számunkra… az örömök megosztása és egymás segítése és támogatása, már nem az egó mércéjével mér.
 
Mikor létrejön a szövetség általi egység és a szerelem mágikus ereje még inkább kiteljesít, már teljesen levetkőzi az Önvaló a felvett sallangokat. És így ennek energiájából fordulhat az emberek felé és nyílhat meg, hogy szeretetre tanítson másokat. A szerelem Isten megnyilvánulásának megtapasztalása és megélése, ami aztán kitölt mindent bennünk és a körülöttünk lévő világba sugárzik…
Ekkor már nem tehető különbség más-más emberek között. Nem szerethető valaki jobban, mert az anya vagy az apa szerepében válik részévé az életünknek, vagy bármely rokon és közelálló ember. Ez a szeretet már nem tesz különbséget, mert mindenkiben ugyanazt kell már lássa. Azt a megnyilvánulót, ami mindenben és mindenkiben csak igazi önmagát szemléli, túl a látszat hálóján…
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

blas@citromail.hu

(Balage, 2011.03.07 09:11)

Na ez igen... Ez le van írva. És nagyon jól!
Nagyon komoly és valós sorok ezek. Ezt mindenkinek el kéne olvasnia, aki ezen a szenvedő bolygón él a maga kis anyagában!
Köszönöm!